2. Depresszió és a velem történt dolgok

Újra itt vagyok, egy újabb bejegyzést hoztam el Neked/Nektek.
Két témakör van, amit szeretnék kifejteni:
1. Depresszió
2. Velem történt események

1. Nos, a depresszió csúnya, alattomos dolog. Világéletemben egy eléggé naiv, negatív gondolkodású ember voltam, soha nem hittem a csodákban. Ez többek között abból is fakad, hogy a családom nem tartozott soha a gazdag réteg közé, illetve abból is, hogy mindenki ott használt ki, ahol tudott. Soha nem voltam egy szent ember, félreértés ne essék, de általában lelkiismeretes, jószívű, kedves és hűséges emberként tartottak számon. Talán pontosan ez volt a baj. Azt, aki nem tud nemet mondani, előszeretettel használják ki. Én pedig nyilvánvalóan nem tudtam nemet mondani.
Térjünk vissza a lényegre. Nos, mint mondtam, depresszióval küszködöm. Már nem tudom, hogy az enyhe vagy a súlyos verzióval. Nem szívesen mozdulok ki bárhova is, a szobámban kuksolok és vagy sírok, vagy nem érzek semmit, illetve nem tudom kiverni Őt a fejemből. Féltékeny vagyok, ha egy lánynak beszívezi a képeit Facebookon, hiába közös barátunk. A súlyosabb része, hogy többször megpróbáltam kárt tenni magamban. A helyen, ahol lakom, van egy folyópart, és ott, ha a legjobb barátnőm nem húz vissza, akkor öngyilkos lettem volna. Ezek mellett a kezem sokáig tele volt vágásnyomokkal. Tudom, hogy szánalmas, amit csinálok vagy csináltam, de egyszerűen annyira mélyen, lent vagyok a magam kis sötétségében, hogy már nem tudok vele mit kezdeni. Talán már egy orvos sem tudna megmenteni. Találd/találjátok ki, mi lenne erre az exem válasza! "Miért sajnáltatod magad már megint?"

2. Ami velem történt. Hmm, ez egy elég rossz téma. A családom nem mindig volt rendben, elvégre nincsenek igazából nagyszüleim születésemtől fogva (anyámnak van egy nevelőfaterja). Ez nagyon megviselt sokszor, és bántottak is érte - igen, a gyerekek tudnak ennyire gonoszak is lenni.
Másodszor, amióta eszemet tudom, azóta bántottak mindig valamiért. Tény, hogy én sem voltam a legkönnyebben kezelhető gyerek, de csak arra lett volna szükség, hogy lefoglaljanak valamivel. Nem, ehelyett inkább bántottak, sértegettek, megaláztak. Igen, még a tanító néni is.
Igazából nem is érdemes ezekről a dolgokról beszélni, inkább arról, hogy mi történik most velem, miért vagyok ilyen állapotban.
Nos, a történet azzal kezdődik, hogy megismerkedtem egy sráccal még 2017 októberében, nevezzük őt most Alfrédnak. Nos, ez az Alfréd nagyon kedves, tisztelettudó, békés és szókimondó ember volt - pont az, akibe bele tudtam volna szeretni már az első pillanattól fogva, ha nem lett volna akkoriban párom. A sráccal egy egész estén át beszélgettünk, buliztunk, ittunk, de nem történt semmi, csak jól éreztük magunkat.
Két hónappal később, egy decemberi vasárnapon utaztam vissza a városba, ahol jelenleg is tanulok. A leszálláshoz készülődtem, amikor megcsippant a telefonom. Láttam, hogy üzenetem jött - Tőle. Meglepődtem, de azért rámentem az üzenetre és egy kérdéssel találtam szemben magam. Azt kérdezte, hogy mikor érek vissza, és ha most, akkor kijöjjön-e elém és vigyen haza. Meglepődtem, de örültem, ezért azt írtam, hogy rendben, jöjjön. Úgy is volt. Ott volt, mire kiértem az épületből, hazavitt és még kipakolni is segített mindent. Nagyon kedves, aranyos volt. Aztán nem tudom, milyen ötlettől vezérelve, de elmentünk hozzá és ittunk. Aztán valahogy nálam kötöttünk ki újra, de már nem emlékszem, hogyan. Ott aludt nálam, de nem történt semmi - hál'istennek.
Onnantól fogva végig együtt lógtunk a héten, persze az egyetem mellett. Aztán hirtelen elérkezett a névnapom. Aznapra Alfréddal és egy másik barátunkkal (ő legyen mondjuk Levi) megbeszéltünk egy találkát ott, ahol a napokban gyakran fordultunk meg és közel volt Alfréd lakhelyéhez. Ott is voltunk, beszélgettünk, iszogattunk... tök jól elvoltunk. Aztán valahogy szóba került, hogy Alfréd többet érez irántam - a gond csak annyi volt, hogy akkor még mindig volt párkapcsolatom, úgyhogy egyértelműen elutasítottam őt... majd később, napok múlva rá kellett jönnöm, hogy én is többet érzek iránta a kelleténél. Mivel eléggé sérült voltam már akkor is lelkileg (az akkori párom elhanyagolt, veszekedett velem, ha a barátaimmal mentem valahova, illetve folyamatosan a hülye gamer életmódját élte, ami engem bántott), ezért voltam annyira idióta, hogy szakítsak az akkori párommal és egyből Alfréd karjaiba zuhanjak. OLTÁRI NAGY HIBA VOLT.
Az elején még imádtuk egymást. Bemutatta nekem a legjobb barátját, aki szinte a testvére - és ellenkező nemű (ő most legyen mondjuk Julcsi). Julcsival már a kezdetektől fogva nagyon bírtuk egymást, később legjobb barátnők is lettünk. HIBA VOLT.
Alfréddal minden szabad percünket együtt töltöttük, nehezen engedtük el egymást. Ha már csak egy fél órára is, de nem volt velem, már hiányzott és égtem a vágytól, hogy láthassam, megcsókolhassam és a nyakába ugorjak. Egészségtelen dolog az ilyesmi. HIBA VOLT.
Odaadtam neki testemet-lelkemet, kiteregettem neki minden szennyes dolgot az életemben, valamint elfogadtam Őt és a szüleit úgy, ahogy voltak. Az apukája megpróbált kicsinálni minket, folyamatosan ellenem hangolta Alfrédot, aki rá se hederített. Pedig bár azt tette volna és még az elején, amikor nem leszek belé szerelmes, kidobott volna... de nem tette. HIBA VOLT.
Aztán elkezdődtek közöttünk az első veszekedések. Mivel mindketten akaratos emberek vagyunk, ezért elég nehéz elérni a másiknál azt, amit akarunk. Az elején még sikerült mindent tisztázni, aztán összebújtunk és elfelejtettünk mindent. Idővel ezekből a kis összekapásokból nagy viták és egyszer még pofonok is voltak. Az én részemről nagyon sajnálom a dolgot, de sajnos nem tudom visszatekerni az időt. Nem kellett volna beengednem az életembe Őt. HIBA VOLT.
Volt arra is példa, hogy kibeszélt. Nem is egyszer. Ráadásul a legjobb barátunkkal. Nálam a kibeszélést csak egy hajszál választja el a megcsalástól. Emlékszem, az első után "csak" egy teljes órán keresztül zokogtam a zuhany alatt, amíg ő magához ölelt. Az áruló. Megbíztam benne és kapott új esélyt. HIBA VOLT.
Azt elfelejtettem közölni, hogy elkényeztetett. Megkaptam tőle mindent, amit csak kiejtettem a számon, és - bevallom őszintén - ez nem volt a legjobb ötlet, mert átestem a ló túloldalára emiatt. Ha elejétől fogva nem vesz meg nekem mindent, akkor nem hisztiztem volna a végére, hogy nem kapok meg semmit. Engedtem neki és nem szóltam, mert jól esett, hogy végre valakinek fontos vagyok és törődik velem. Rá hagyatkoztam. HIBA VOLT.
A végére pedig teljesen kifordult magából. Mindig, mindennel bántott, ha rólam volt szó, soha nem tetszett neki semmi, soha nem voltam elég jó. Már mindenben csak a negatívumot látta, hogy én le akarom őt nyúlni pénzzel, meg nem tettem érte az ég világon semmit (hagyjuk már... Volt olyan, amikor CSAK MIATTA mentem vissza abba a városba a szüleimtől, pedig fontos családi találkozók lettek volna... Miatta vesztem össze a családommal, mert neki épp úgy tartotta úri kedve... és a többit hadd ne soroljam...). Én hülye visszakönyörögtem magam, mert képtelen voltam elengedni Őt (hát mai napig szenvedek miatta). HIBA VOLT.

A végére pedig hozzád szólnék, kedves Alfréd, bár tudom, úgysem fogod elolvasni. Én őszintén szerettelek, sajnos a mai napig így van. Megesz a féltékenység, a vágy, hogy elmenjek hozzád és ne törődjek senkivel és semmivel, de te tudod a legjobban, hogy ezt már néhányszor eljátszottuk. Mindent és mindenki véleményét felrúgva, önkényesen, a magunk javára döntöttünk és csináltunk olyat, ami senkinek nem tetszett, egyedül nekünk. Tudod, rájöttem, hogy hiba volt beléd szeretnem, mert csak fájdalmat okozol mai napig. Egy hónapig talán normális voltál, utána pedig semmi. Hibáztathatsz folyton engem, rám háríthatod a felelősséget, de TE IS ÉPPEN OLYAN HIBÁS VAGY EBBEN, MINT ÉN. Ezt kéne megtanulnod felfogni. Ha kinyitod azt a kis lepénylesődet és POFÁZOL BAKKER, HOGY BAJOD VAN, akkor talán még ma is együtt lennénk és megoldottunk volna minden problémát.
A másik pedig, hogy akármilyen emléket hozok fel beszélgetéseink során, egyértelműen látszik, hogy én képes vagyok a pozitív oldalát látni, te pedig még mindig csak a negatívumokat látod. Ennyire negatívan érint, ha hozzád szólok vagy írok neked? Akkor mit akarsz még tőlem, ha csak a negatívumot látod bennem? Nem hiszem, hogy valaha is láttad a pozitív oldalamat - és nem az én hibámból. TE nem voltál hajlandó észrevenni.
A harmadik, Julcsi és a fejed telebeszélése. Mérgező volt a kapcsolatunk? Ugyan már, persze, hogy az volt, mert TE NEM VOLTÁL PAPUCS, mint az ő barátja. Számára ez biztos mérgezően hatott, hogy mi bármit meg tudtunk beszélni és meg tudtunk egyezni bármiben. Teletömi a fejed baromságokkal, és a végén TE állsz NEKEM, hogy ÉN hogy képzelek bizonyos dolgokat, amikor EL SEM KÖVETTEM néhányat azok közül, amivel teletömte azt a hülye fejedet... Vedd már észre, milyen rossz hatással van rád!
Végezetül, remélem, hogy boldog vagy most, hogy elvettél tőlem MINDENT. Szerettem valakit annak idején, és nem hagytad, mert ormótlanul belepofátlankodtál más kapcsolatába. Jöhetsz nekem azzal, hogy ehhez mindketten kellettünk, de te is pontosan tudod, hogy milyen könnyű egy lelkileg megsebzett embert szép szavakkal és támogatással levenni a lábáról. Tehát a volt páromat is elvetted tőlem. Ez egy.
Volt egy jól megszokott életem a magam kis szerény életmódjával, amibe szintén belepofátlankodtál, megvettél nekem mindent, hogy aztán paraszt módon visszakérhesd. Egyben. Tudod jól, hogy anyagilag nem állok valami fényesen, mégis megteszed, mert magadon kívül senki nem érdekel. Ez kettő.
Szerettelek. Szerettelek azért, aki VOLTÁL, aki már soha többé nem jön vissza. Aki még nem volt pénzéhes, anyagias, aki tudott rám szerelemmel nézni, nem csak megvetéssel. A régi énedet szerettem, akit már biztosan nem kapok vissza, mert végérvényesen eltűnt. Őt mindig szeretni fogom. Téged már nem. Ez három.
Ez egyelőre három indok, amiért sosem fogok neked megbocsátani. Tudnám még sorolni, de teljesen felesleges, mert téged úgysem érdekel, én pedig el foglak felejteni. Örökké. Amíg nem ez történik, addig visszakapod tőlem mindazt, amit én elszenvedek most miattad, mert akár belátod, akár nem, NEM BÁNHATSZ ÍGY VELEM. Nem jogos.
Gyáván elhagyni könnyebb volt, mint bátran szembenézni a problémákkal és megoldani őket. Ezek szerint mégsem szerettél annyira, mint állítottad, hiszen akkor mellettem lennél mai napig és mindent újrakezdtünk volna.
Úgyhogy vigyázz magadra, drága, kedves Alfréd. Nem kívánok neked semmit, mert nem érdemled meg.

Tőletek, olvasóktól pedig elnézést kérek a kifakadásért, de ez a blog ezért lett létrehozva. Ha olvassa bárki, ha nem, igazából mindegy is. A lényeg, hogy legalább ki tudtam magamból írni a fájdalmam egy részét.
Legyen szép napotok! :)

1. Mi a blog célja?

Több kérdés is van, amire meg szeretném adni a választ.
1. Miért hoztam létre ezt a blogot?
2. Mi a célja és hogyan kapcsolódik hozzám?
3. Mi a depresszióm oka?

Engedd meg, kedves olvasó, hogy megválaszoljam ezeket a kérdéseket.
1. A blogot azért hoztam létre, mert úgy éreztem, hogy muszáj valahol kifejtenem az érzéseimet. Tudom, bolondság, nem ér semmit, hiszen úgyse olvassa el senki... de reménykedem benne, hogy egyszer hátha rátalál valaki. Hátha elolvassa a soraimat.

2. A blog célja, hogy segítsen átlendülni az életem egy elég rövidke, ámbár elég meghatározó részén (többit bővebben a következő bejegyzésben fejteném ki). Már kipróbáltam mindent: elmentem dolgozni, rajzoltam, olvastam, énekeltem, sorozatokat és filmeket is néztem, de úgy éreztem, egyik sem segített. Ma már tudom, hogy depressziós vagyok. Ez egy olyan állapot, amiből nagyon nehéz kilábalni, főleg, ha nem hisznek neked.

3. Az én depresszióm oka sok mindenben gyökerezik. Alapvetően egy nagyon érzékeny és magas érzelmi intelligenciával rendelkező, empatikus jellem vagyok, így a különböző dolgokat rosszabbul viselem, mint más embertársaim. Szörnyen meg tudnak viselni ezek a dolgok. A másik oka, hogy a szüleimmel való kapcsolatom sem volt soha felhőtlen, sőt, miattam talán még rossznak is lehetett volna mondani. Amikor először szóltam, hogy depresszióval küszködöm, a szüleim közölték, hogy hülye vagyok és ez nem igaz, így hát nem tehettem mást, mint hogy folytattam megszokott életemet... és mindent elrontottam. A harmadik, legfőbb ok pedig az, hogy nem rég szakítottam valakivel, akit nagyon-nagyon szerettem és talán soha nem fogom tudni elfelejteni (ezt következő bejegyzésemben bővebben kifejtem, ahogyan a depressziómmal járó dolgokat is).

Ennyi lett volna az én kis rövidke bemutatkozásom, remélem, következő bejegyzésemnél találkozunk! :)